Alapszíne sárgásbarna. Nyaktollának végei, a szárny evezőtollai és a faroktollak végei kismértékben barnásfeketék. A kakas tollazatának alapszíne sötétebb, a nyak- és nyeregtollak és a szárny fedőtollai élénk vörösessárgák, az evezőtollak és a kormánytollak barnásfeketék, a sarlótollak zöldes árnyalatba hajló feketék. Csőrük és lábuk sárga, tojásuk világosbarna. A naposcsibék egyszínű világosbarnák. A tyúkok súlya 2,0–2,3 kg, a kakasoké 2,5–3,0 kg. A sárga magyar tyúk a Dunántúlon, ill. az Alföld és a Duna–Tisza köze egyes részein volt elterjedt fajta. 
A magyar tyúk középnagy testű és kettős hasznú, fajtái a magyar parlagi tyúk színváltozataiból alakultak ki. Jellemzőjük a széles, telt és domború mell, a magasan tűzött szárny, a jól fejlett tojóhas, a középhosszú láb, a fejlett faroktollak és a testhez simuló tollazat. Koponyájuk domború, csőrük rövid és erős, szemük élénk. A taréj középnagy, egyszerű fűrésztaraj. Az áll-lebeny lekerekített, a füllebeny tojásdad alakú és mindig élénkvörös. Húsuk és tojásuk kiváló minőségű. 

A tojó alapszíne az egész testre kiterjedően barna, hasonlít a fogoly színéhez. Finom rajzú tollazata a mellen vöröses, a farok és a szárny evezőtollai feketék vagy sötétbarnák. A kakas sokkal színesebb, nyak- és nyeregtollazata aranysárga, feje narancsvörös, a nyereg, a váll és a hát felső része barnáspiros, a mell, a has és a combok fedőtollai feketék, sarlófaroktollai zölden zománcolt feketék. Lábuk sárga, csőrük sötétebb barna pigmentű. Csibéik pelyhezete középbarna, világosabb tarkázottságú, vadmadárszerű színeződésű. Tojásaik színe világosbarna vagy barna. A tyúkok súlya 2,0–2,3 kg, a kakasoké 2,5–3,0 kg. A Dunántúlon és az erdős vidékeken szaporították. 
A magyar tyúk középnagy testű és kettős hasznú, fajtái a magyar parlagi tyúk színváltozataiból alakultak ki. Jellemzőjük a széles, telt és domború mell, a magasan tűzött szárny, a jól fejlett tojóhas, a középhosszú láb, a fejlett faroktollak és a testhez simuló tollazat. Koponyájuk domború, csőrük rövid és erős, szemük élénk. A taréj középnagy, egyszerű fűrésztaraj. Az áll-lebeny lekerekített, a füllebeny tojásdad alakú és mindig élénkvörös. Húsuk és tojásuk kiváló minőségű. 

Csőre csontfehér, szeme narancsvörös, taraja, arca, áll- és füllebenye vérpiros. Az áll-lebeny kör alakú. A lábszár fiatal tyúkoknál hússzínű, idősebbeknél csontfehér (újabban a sárga láb megengedett). A körmök színe csontfehér. Tollazata tiszta fehér, ragyogó, ezüstös zománcú. A naposcsibék sárgásfehér pelyhűek. A tyúkok súlya 1,8–2,0 kg, a kakasoké 2,0–2,5 kg.
Az erdélyi kopasz nyakú tyúk színváltozatai Erdélyben kitenyésztett, önálló fajták. Nyakuk és részben a mellük, valamint hasi részük is tollatlan. A fejtetőn szintén kevés toll található. Testalkatuk hasonlít a magyar tyúkéra, de annál nagyobb törzsű, hosszabb és tojásdad alakú, melle kerek, mint a vadmadaraké. Szárnya hosszabb és hegyesebb, taraja egyszerű fűrésztaraj. Rendkívül edzett, erős és ellenálló fajták. Gyorsan fejlődnek és gyorsan tollasodnak. A tojások fehér, barna vagy krémszínűek. Génbanki állományainkban önálló fajtaként őrizzük és szaporítjuk. 

Csőre csontfehér, szeme narancsvörös, taraja, arca, áll- és füllebenye vérpiros. Az áll-lebeny kör alakú. A lábszár fiatal tyúkoknál hússzínű, idősebbeknél csontfehér (újabban a sárga láb megengedett). A körmök színe csontfehér. Tollazata tiszta fehér, ragyogó, ezüstös zománcú. A naposcsibék sárgásfehér pelyhűek. A tyúkok súlya 1,8–2,0 kg, a kakasoké 2,0–2,5 kg.
Az erdélyi kopasz nyakú tyúk színváltozatai Erdélyben kitenyésztett, önálló fajták. Nyakuk és részben a mellük, valamint hasi részük is tollatlan. A fejtetőn szintén kevés toll található. Testalkatuk hasonlít a magyar tyúkéra, de annál nagyobb törzsű, hosszabb és tojásdad alakú, melle kerek, mint a vadmadaraké. Szárnya hosszabb és hegyesebb, taraja egyszerű fűrésztaraj. Rendkívül edzett, erős és ellenálló fajták. Gyorsan fejlődnek és gyorsan tollasodnak. A tojások fehér, barna vagy krémszínűek. Génbanki állományainkban önálló fajtaként őrizzük és szaporítjuk. 

A pulykát elsősorban a nagy test és a hosszú lábszár jellemzi. Az összes hazai baromfifaj között a legnagyobb. Testük hosszúkás, tojás alakú, vállban különösen széles, hátrafelé fokozatosan elkeskenyedik. Fejükön és nyakukon jellegzetes szemölcsök, „bibircsek” vannak. Jellemző a kakasok és kisebb mértékben az idősebb tojók mellén kifejlődő szőrpamacs is. A sokféle színváltozat közül Magyarországon elsősorban a fehér és a fekete, később a bronzszínű fajták terjedtek el. Az ország déli és középső vidékein a rézpulyka is gyakori volt.
A rézpulykát főként Boszniában és a Délvidéken tenyésztették nagyobb számban, ezért „bosnyák pulykának” is nevezték. A tojók súlya 6,00–8,00 kg, a kakasoké 7,00–10,00 kg. A kakas színe a test elülső részén sötét rézvörös, fehéres szárnyfedő- és faroktollakkal. Alapszínét fakó és fehér harántsávok tarkíthatják. A láb rózsaszín, a bőr fehér színű, a tojó valamivel világosabb. A betegségekkel szemben ellenálló, igénytelen, szorgalmasan kotló és nevelő, nagyon jó élelemkereső pulykafajta. Éves tojástermelése 80 körüli. 

A pulykát elsősorban a nagy test és a hosszú lábszár jellemzi. Az összes hazai baromfifaj között a legnagyobb. Testük hosszúkás, tojás alakú, vállban különösen széles, hátrafelé fokozatosan elkeskenyedik. Fejükön és nyakukon jellegzetes szemölcsök, „bibircsek” vannak. Jellemző a kakasok és kisebb mértékben az idősebb tojók mellén kifejlődő szőrpamacs is. A sokféle színváltozat közül Magyarországon elsősorban a fehér és a fekete, később a bronzszínű fajták terjedtek el. Az ország déli és középső vidékein a rézpulyka is gyakori volt.
A bronzpulyka a legrégebben kitenyésztett pulykafajták egyike, az egész világon elterjedt. Az 1800-as évek második felében keresztezés és fajtatiszta tenyésztés céljából hozták be hazánkba, és a XX. század elejére a legértékesebb és legelterjedtebb pulykafajtává vált. A parlagi változatként fennmaradt „magyar” bronzpulyka testformája és tollszíneződése megegyezik a standard bronzpulykáéval, sötét bronz színét fehéres szárnyfedő- és faroktollak tarkítják. A tojók súlya 7,00–9,00 kg, a kakasoké 8,00–12,00 kg, tojástermelésük évi 50-80 körüli. 

Legelterjedtebb színváltozata a kékesszürke gyöngytyúk, melynek tollszínezete kékesszürke alapon egyenletesen fehéren pettyezett, gyöngyözött. Az evező- és faroktollak barnák, szélükön fehéres tarkázottsággal. Mell- és nyakszíneződésük foltok nélküli ibolyaszürke. Csibéi barnás színűek, hátukon hosszanti sötétebb sávokkal. A fehér színű gyöngytyúk kevésbé gyakori, tollszíne bársonyos csillogású, tejfelsárga alapszínű, rajta ezüstfehér pettyekkel. A naposcsibék színe szürkés, világosabb sávokkal és pelyhekkel.
A magyar parlagi gyöngytyúk tojók súlya 1,30–1,50 kg, a kakasoké 1,50–1,70 kg. Testük vízszintes tartású és zárt. Fejükön sisakot viselnek, amely a kakasoknál nagyobb. Áll-lebenyük kétoldali, tömött, fehér színű, a széleken vörös, a tojóknál kisebb és lelógó. Lábai viszonylag rövidek és palaszürkék. Tojástermelését április végén kezdi, évente 60–80 db, 50 g körüli, tompa-krémszínű tojást tojik. Tojáshéja vastag, ezért tojása hosszabb ideig eltartható, mint a tyúké. Húsa kiváló, vadmadárra emlékeztető. Nagyon edzett, vad természetű, kitűnő élelemkereső és rovarirtó baromfiféle. 

A magyar lúd fehér, szürke és tarka tollszínben fordul elő. Fehér változata a leggyakoribb. Csőre narancssárga, idősebb korban sötétebb. Lába vöröses színű. Középnagy testű, tojója 5,00–6,00, gúnárja 6,00–8,00 kg súlyú. Törzse hosszúkás és közepesen mély. Melle telt és gömbölyű, háta hosszú, széles és egyenes, csak enyhén és egyenletesen lejt hátrafelé. A gúnár nyaka hosszú, erős, enyhén ívelt. A tojó nyaka rövidebb, vékonyabb és kevésbé ívelt. Lábai erőteljesek. A magyar lúd igénytelen, gyorsan növekvő, jól tollasodó, edzett és fáradhatatlanul legelő fajta. A legelővel szemben igénytelen, a takarmányt nagyon jól értékesíti. Húsa kitűnő minőségű és puha, nagy máját a külföldi piacok is nagyra értékelték. Tollhaszna tetemes volt, évente háromszor-négyszer is téphették. A parlagi magyar lúd éves tojástermelése 15 körüli. Értékes tájfajtái a Balaton vidékén, a Duna és Tisza mellett, Szeged, Makó, Szentes, Dunaszerdahely és Léva környékén alakultak ki. A HáGK gödöllői génbankjában a magyar lúd fehér és szürke színváltozatát őrizzük. 

Hazánkban a bivalyt magyar bivalyként vagy házi bivalyként emlegetik. A fekete bivalycsordák a víz közeli, lápos legelők látványosságai. A magyar házi bivaly őse valószínűleg az indiai vadbivaly, az arni-bivaly volt. A bivaly a szürke marhánál is igénytelenebb, legeli a kákát, a nádat, a mocsári füveket és kimondottan szereti a nedves lápos területeket, így gyorsan elterjedt a Kárpát-medencében. Járása jellegzetesen lomha, de szükség esetén meglepően gyors futásra is képes. Hangja a bőgés-röfögés közötti hangra emlékeztet. Úgy a tehenek, mint a bikák jellegzetes sötétbarna (fekete) színűek. A fekete bivalyborjak mókásan elálló nagy füleikkel turistalátványosságként sem utolsók. Erdélyben nem is borjúnak hanem "bivalybocsnak" becézik őket. A bivaly marmagassága 150-180 cm. A tehenek tömege 400-800 kg, a bikáké 600-700 kg, az ökröké 500-800 kg. Félhold alakban hátrafelé hajló fekete szarvai átlagosan 30-50 cm közöttiek. A szarvak görbületének elülső felülete haránt redőzött, míg hátsó felülete sima. A jelenlegi országos állomány 1500 körüli, ami a történelmi Magyarország egykori bivaly-populációjának kicsiny töredéke. közepesen izmolt. A törzs a fiatal korban jól táplált egyedeknél hosszú, mély és dongás. A has a kosoknál hengeres, anyáknál terjedelmesebb. A far enyhén lejtős, közepes hosszúságú, szélességű, izmoltságú, sokszor csapott. A tőgy jól fejlett. A végtagok a törzshosszhoz képest aránylag rövidek és mérsékelten izmoltak. A fej és lábak feketék, sötétbarnák vagy barnák. A bőr tömör, rugalmas, enyhén pigmentált vagy hússzínű. A száj nyálkahártyája és a nyelv palaszürke. A bunda fehér, fürtös szerkezetű, tűzdeltség előfordulhat. A bárányok színe homokszürke, sárgásbarna vagy sötétbarna, de rövidebb-hosszabb idő múlva mindegyik bundája kifehéredik. A bunda a fejet (a pofa kivételével), a nyakat és a törzset is fedi: lenyúlik a lábtőig, illetve a csánkig. 

A Székelyföldön, különösen Kovászna megyében gyakori a sárga fejű berke. Sokan az alföldi (Magyarországon őshonosként kezelt) cigája sárgafejű változatának tartják. Ennek ellentmond általános küllemében, testformájában inkább a „hegyi típus”- ba sorolt állatoktól ugyan nem különböző, de fejformája, szarvalakulása valami mást sejtet. Erőteljesebb nyakon a testhez viszonyítva túlhangsúlyos fej jellemzi erős csigás szarvakkal. A nőivar is, bár gyengébben, mint a kos, de erőteljesebben, mint a többi cigája, sok esetben szarvalt. A bárányok színe sötétbarna, de mindegyik bundája kifehéredik A HáGK fajtamentő erdélyi bejárásakor a Kászonokból származó csóréhasú változat bevonása is lehetővé vált a Géngyűrű Programba. Rendkívül jó tejelő, jól bírja és hasznosítja a havasi legelőket, jó húsformájú bárányokat nevel. 

A magyar parlagi kecske névvel a népvándorlás korában hazánkba került kecskék küllemi jegyeit részben viselő, a Kárpát-medencében kialakult őshonos fajta egyedeit illetjük. A fajta küllemének egységesítése még folyamatban van, fő meghatározója a kifejlett állatok 10 cm-es, vagy azt meghaladó szőrhosszúsága, amely az egész testet (tincses), illetőleg a bordaívtől hátra eső testrészt (gatyás) borítja, és amely tulajdonságát utódaira örökíti. A barna test sötét hátszíj kivételével mindenféle színváltozatban és színösszetételben előfordulhat. Lehet szarvalt vagy szarvatlan, a szarvalt hímivarú egyedeknél a szarv kifelé hajló. Tenyésztésbe vételi életkora 7-12 hónap. Előfordulnak jelentős tejtermelésre képes egyedei, de az elsődleges cél nem a magas tejhozam elérése, hanem a génmegőrzés, szilárd szervezetének és nagy ellenálló képességének megtartása. 

Erdélyben a pulykát nem fajták, hanem színük szerint különböztetik meg: fehér, fekete, három színű vagy tarka, cirmos (vörhenyes fehér), téglás (bronz színű).  Udvarhelyszéken azt tartják, hogy a pulykának tágas mező vagy tarló kell, ahol szabadon legelészhet, bogarászhat. Sáska, cserebogár, bundásbogár összeszedésével sok hasznot hajt, de a kukoricásban kárt is tud tenni. A mai erdélyi, székely ember kezd lassan ráébredni arra, hogy a nagyszülei által tartott „paraszt” pulykák igaz nem érik el a huszon-egynéhány kilót, de ellenálóságukkal, elevenségükkel, szépségükkel és nem utolsó sorban fenséges “vadas” ízükkel messze felülmúlják napjaink modern hibridjeit. Az erdélyi ember valamikor nagyon kedvelte az általa csak „paraszt” pulykának nevezett erdélyi tarka pulykát. Tette ezt olyan észérvek mentén, mint betegségekkel szembeni rendkívüli rezisztenciája, élelemmel szembeni igénytelensége, jó télálló képessége, korai tojástermelő ösztöne, megbízható kotlási hajlama és természetesen ízletes húsa miatt. 

A bivaly kifejezetten legelő állat. Erdélyben rendszerint külön, hazajáró csordába jár még ott is, ahol szarvasmarhaállomány, tehát tehéncsorda is van. Rendszerint a mélyebb fekvésű, tehát vizenyősebb legelőket szokta megkapni s ez lehet egyik oka, hogy a bivalyállományokban a bivalyvész meglehetősen gyakran lép fel. Tekintve, hogy más vérmérsékletű és másként is legel, mint a szarvasmarha, nedves legelő esetében nagyon szennyezi a legelőt és órákon át hever a mocsaras részeken, szarvasmarhával együtt legeltetni nem kívánatos s ahol a legelő kiterjedése megengedi, nem is szokásos. Ma már – amióta a szarvasmarhafajtáknál általánossá és kötelezővé vált a kézből való fedeztetés – a legeltetés abban is lényegében eltér a szarvasmarháétól, hogy a bivalytehén csordával a bika is kijár és szabad folyatás történik. A folyatás másként már csak a bivaly élettana és vérmérséklete miatt sem lenne lehetséges, mert a bivalytehén az üzekedés (ivarzás) idején addig jár, amíg bikát talál s a harmadik határba is elfut, ha a folyatás eléri. Szabad fedeztetésről lévén szó, a téli párzás igen ritka s így a borjazás rendszerint a tavaszi és nyári hónapokra esik. Erdélyi megfigyelés szerint a vemhesség időtartama kb. 11 hónap. Előhasi tehenek azonban ennél tovább is hordják a vemhet. Általánosságban csak két évre esik egy ellés, mert az ellés után kb. három hétre jelentkező ivarzáskor a párzás gyakran nem történik meg, vagy eredménytelen marad. „Istállózás, takarmányozás: A bivaly – meleg égövi állat lévén – általában kényes és jó istállót igényel. Különösen télen a száraz meleg istállót nem nélkülözheti. Az idő viszontagságait könnyen megérzi s ezért a hideg elleni védelmét fokozottabb mértékben kell biztosítani, mint a szarvasmarhánál. […] Takarmányozás tekintetében a bivaly nem igényes. Ez egyik valószínű oka elterjedésének. Erdélyben rendszerint a legelőből a nedves részt, a szénából a sátésat [sáté = sás – a szerk.] kapja s legfőbb téli takarmánya a szálasan etetett tengeriszár, a kóré. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a tartalmasabb takarmányt nem hálálja ugyanúgy meg, mint a szarvasmarha, bőségesebb takarmányozására azonban csak ott fordítanak gondot, ahol a tejfogyasztóközönség a különleges bivalytejet a szarvasmarha tehén tejénél lényegesen jobban megfizeti s így az abrakolás kifizetődővé válik.” „Küllem, termelés: A borjú ellési súlya a 25–28 kg átlagot nem haladja meg. Tekintve, hogy a tartási, takarmányozási viszonyok igen váltakozóak s a tejelési időszak is – a bivalytehén szeszélyes természetének megfelelően – nagyon tág határok között mozog, a borjak gyarapodására egy átlagos normát felállítani nem lehet. Tehenek súlya 450 kg. körül mozog, de akadnak ennél lényegesen magasabb és alacsonyabb súlyúak is. A bikáké ennél kb. 100–150 kg-mal több.”