A Géngyűrű program az MGE sok éves terepmunkájának eredménye. Célja a Kárpát- medencei helyi fajták, tájfajták megőrzése eredeti élőhelyükön. A különböző állatfajokra kiterjedő génmentést a Székelyföldön kezdtük 2014-ben, a különleges környezeti adottságok, a helyi fajtagazdagság és a gazdák ma is lenyűgöző állattenyésztési tudása miatt. A megőrzésbe vont tájfajták: a szarvas-marhafélék közül a mokány és az erdélyi piros (sárga) tarka hegyvidéki, csángó típusa, az erdélyi bivaly; a juhfajták közül a hegyi berke színváltozatok (fekete és vörös pofájú, és a fekete gyapjas), az erdélyi szálas juh színváltozatai (fehér- és fekete gyapjas); a báznai sertés; az erdélyi szálas kecske; a baromfifélék közül az erdélyi tarka pulyka és a bánáti lúd.
Erdélyben a pulykát nem fajták, hanem színük szerint különböztetik meg: fehér, fekete, három színű vagy tarka, cirmos (vörhenyes fehér), téglás (bronz színű). Udvarhelyszéken azt tartják, hogy a pulykának tágas mező vagy tarló kell, ahol szabadon legelészhet, bogarászhat. Sáska, cserebogár, bundásbogár összeszedésével sok hasznot hajt, de a kukoricásban kárt is tud tenni. A mai erdélyi, székely ember kezd lassan ráébredni arra, hogy a nagyszülei által tartott „paraszt” pulykák igaz nem érik el a huszon-egynéhány kilót, de ellenálóságukkal, elevenségükkel, szépségükkel és nem utolsó sorban fenséges “vadas” ízükkel messze felülmúlják napjaink modern hibridjeit. Az erdélyi ember valamikor nagyon kedvelte az általa csak „paraszt” pulykának nevezett erdélyi tarka pulykát. Tette ezt olyan észérvek mentén, mint betegségekkel szembeni rendkívüli rezisztenciája, élelemmel szembeni igénytelensége, jó télálló képessége, korai tojástermelő ösztöne, megbízható kotlási hajlama és természetesen ízletes húsa miatt.
Bánáti lúd: Erdélyt és a Bánságot Európa azon kevés térségei közé sorolják, ahol ludakat nagy számban tenyésztenek. A bánáti lúd ma még nagy egyedszámú, többsége fehér vagy szürkésfehér színű. Feltehetően német telepesekkel került a régióba. Sajnos jó tulajdonságai ellenére sem nyilvánították önálló fajtának. Agunarak testsúlya 5-7, a tojóké 4-5 kg. Éves tojáshozamuk 20-30 db. Nagyon jól legelnek. A Bánság déli részén, a Duna árterületén található a bánáti fodros tollú lúd közel 5000 példányban (2009). Ezt a fajtát (németül Lockengänse) szintén német telepesek hozták be. Súlya 4,5-5,0 kg, tollazata szürkésfehér (Matiuti, 2010). A bánáti lúd génbanki tenyészeteinek közös kialakítását és génmegőrzési programjuk kidolgozását a Temesvári Egyetem szakemberei kezdeményezték a közelmúltban. A fajta génmentési programja a Géngyűrű keretében a Kárpát-medencei génmentésiegyüttműködés jó példája lehet.
A „mokány” vagy románosan „mokanyica” a Kárpát-medence ősi fajtája, elnevezése eredetileg a Királyhágón túli terület, kistestű hegyi szarvasmarháját jelölte. Az időjárás viszontagságait jól tűrő, ridegtartásra alkalmas mokány marha Erdély magasabb hegyvidékein maradt fenn, létszáma azonban már a XX. század elejére, elsősorban a nyugati fajtákkal (borzderes, piros tarka) folytatott keresztezések miatt erősen csökkent. Legfőbb jó tulajdonsága a rendkívüli igénytelensége és fáradhatatlansága, mint igás állat. Évi tejhozama 1000-1200 literre tehető. A mokány szarvasmarha a székely és csángó települések tipikus háziállata volt. Az állatállomány jó részét nyáron a hegyi legelőkön helyezték el. Néhány állatot „családtagként”, otthon tartottak, így a legeltetés során nem keveredhetett más fajtájú, típusú marhákkal. A mokány marha kistermetű, 110-130 cm marmagassággal, feje középhosszú, egyenes, tipikusan kifejező szemekkel, rövid, fekete végű, oldalra induló, felfelé végződő szarvval. Izomzata szikár, tüdeje tág, lába erős és rövid, tőgye szabályos, kicsinek mondható. Viselkedése nyugodt. Színe többnyire sötét daru, barnás fekete, világosbarna.
A magyar tarka szarvasmarha tipikus kettőshasznú fajta, amely egyesíti magában a minőségi tejtermelés és hústermelés iránt támasztott igényeket. A magyar tarka épp olyan sajátos terméke a magyar földnek és a magyar népnek, mint a kultúrája. A XIX. század végén, nyugati piros tarkák és a magyar őshonos fajták keresztezésével alakult ki. A erdélyi piros tarka is az ősi változatokból, a mokány, a riska és a „czímeres magyar-erdélyi” fajta keresztezéséből jött létre, és a mai Romániában is csak Erdélyre jellemző. Különösen szép, kisebb testű, 110-130 marmagasságú egyedek, ún. csángó piros tarkák találhatók még napjainkban is a Kászonokban, a Gyimesekben és az Uz völgyében, melyek ősei az erdélyi piros tarkák és a mokányok lehettek. A Kárpátokon túli területeken a piros tarkák nem terjedtek el, ezért génmentésük erdélyi ill. csángó piros tarka szarvasmarhaként a HáGK Székely Géngyűrű fajtavédelmi programjának része.
Viszonylag nagy termetű, gyapja a magyar rackáéhoz hasonló, jó tejelő, kiváló báránynevelő. Feje közepesen széles homlokú, arányosan hosszú, csigás szarvat viselő (gyakoriak kosban is a suták). Lábai „tiszták”, rövid szőrrel borítottak. Színe bundában fehér, fekete (korán darusodó). A fejen és lábakon fehér, vagy szabálytalan foltos (okulás, babos, májas, fröcskölt).
A Székelyföldön, különösen Kovászna megyében gyakori a sárga fejű berke. Sokan az alföldi (Magyarországon őshonosként kezelt) cigája sárgafejű változatának tartják. Ennek ellentmond általános küllemében, testformájában inkább a „hegyi típus”- ba sorolt állatoktól ugyan nem különböző, de fejformája, szarvalakulása valami mást sejtet. Erőteljesebb nyakon a testhez viszonyítva túlhangsúlyos fej jellemzi erős csigás szarvakkal. A nőivar is, bár gyengébben, mint a kos, de erőteljesebben, mint a többi cigája, sok esetben szarvalt. A bárányok színe sötétbarna, de mindegyik bundája kifehéredik A HáGK fajtamentő erdélyi bejárásakor a Kászonokból származó csóréhasú változat bevonása is lehetővé vált a Géngyűrű Programba. Rendkívül jó tejelő, jól bírja és hasznosítja a havasi legelőket, jó húsformájú bárányokat nevel.
A magyar parlagi kecske névvel a népvándorlás korában hazánkba került kecskék küllemi jegyeit részben viselő, a Kárpát-medencében kialakult őshonos fajta egyedeit illetjük. A fajta küllemének egységesítése még folyamatban van, fő meghatározója a kifejlett állatok 10 cm-es, vagy azt meghaladó szőrhosszúsága, amely az egész testet (tincses), illetőleg a bordaívtől hátra eső testrészt (gatyás) borítja, és amely tulajdonságát utódaira örökíti. A barna test sötét hátszíj kivételével mindenféle színváltozatban és színösszetételben előfordulhat. Lehet szarvalt vagy szarvatlan, a szarvalt hímivarú egyedeknél a szarv kifelé hajló. Tenyésztésbe vételi életkora 7-12 hónap. Előfordulnak jelentős tejtermelésre képes egyedei, de az elsődleges cél nem a magas tejhozam elérése, hanem a génmegőrzés, szilárd szervezetének és nagy ellenálló képességének megtartása.
Az 1944-es leírások szerint a báznai sertés a fejlettebb gazdasági viszonyok közé jól beillő fajta. A mangalicánál gyorsabb fejlődésű, szaporább és alig igényesebb, fiatal korában húsra jól gyarapodó, kifejletten zsírra is megfelelő fajta, mely az erődtemplomáról is híres Báznáról indulva néhány évtized alatt méltán közkedveltté és keresetté vált Erdélyben. Ennek, és folyamatos tenyésztésének köszönhető, hogy a mintegy 150 éve kezdett fajtakialakító munka eredménye, a báznai sertés ma is létezik, bár veszélyeztetettsége egyre nő. Tenyésztése és fenntartása „legelő disznóként”, a fajta eredeti tulajdonságainak megőrzésével fontos génmentési feladat, melynek szervezése a Géngyűrű program terveiben is helyet követel magának.
A bivaly kifejezetten legelő állat. Erdélyben rendszerint külön, hazajáró csordába jár még ott is, ahol szarvasmarhaállomány, tehát tehéncsorda is van. Rendszerint a mélyebb fekvésű, tehát vizenyősebb legelőket szokta megkapni s ez lehet egyik oka, hogy a bivalyállományokban a bivalyvész meglehetősen gyakran lép fel. Tekintve, hogy más vérmérsékletű és másként is legel, mint a szarvasmarha, nedves legelő esetében nagyon szennyezi a legelőt és órákon át hever a mocsaras részeken, szarvasmarhával együtt legeltetni nem kívánatos s ahol a legelő kiterjedése megengedi, nem is szokásos. Ma már – amióta a szarvasmarhafajtáknál általánossá és kötelezővé vált a kézből való fedeztetés – a legeltetés abban is lényegében eltér a szarvasmarháétól, hogy a bivalytehén csordával a bika is kijár és szabad folyatás történik. A folyatás másként már csak a bivaly élettana és vérmérséklete miatt sem lenne lehetséges, mert a bivalytehén az üzekedés (ivarzás) idején addig jár, amíg bikát talál s a harmadik határba is elfut, ha a folyatás eléri. Szabad fedeztetésről lévén szó, a téli párzás igen ritka s így a borjazás rendszerint a tavaszi és nyári hónapokra esik. Erdélyi megfigyelés szerint a vemhesség időtartama kb. 11 hónap. Előhasi tehenek azonban ennél tovább is hordják a vemhet. Általánosságban csak két évre esik egy ellés, mert az ellés után kb. három hétre jelentkező ivarzáskor a párzás gyakran nem történik meg, vagy eredménytelen marad. „Istállózás, takarmányozás: A bivaly – meleg égövi állat lévén – általában kényes és jó istállót igényel. Különösen télen a száraz meleg istállót nem nélkülözheti. Az idő viszontagságait könnyen megérzi s ezért a hideg elleni védelmét fokozottabb mértékben kell biztosítani, mint a szarvasmarhánál. […] Takarmányozás tekintetében a bivaly nem igényes. Ez egyik valószínű oka elterjedésének. Erdélyben rendszerint a legelőből a nedves részt, a szénából a sátésat [sáté = sás – a szerk.] kapja s legfőbb téli takarmánya a szálasan etetett tengeriszár, a kóré. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a tartalmasabb takarmányt nem hálálja ugyanúgy meg, mint a szarvasmarha, bőségesebb takarmányozására azonban csak ott fordítanak gondot, ahol a tejfogyasztóközönség a különleges bivalytejet a szarvasmarha tehén tejénél lényegesen jobban megfizeti s így az abrakolás kifizetődővé válik.” „Küllem, termelés: A borjú ellési súlya a 25–28 kg átlagot nem haladja meg. Tekintve, hogy a tartási, takarmányozási viszonyok igen váltakozóak s a tejelési időszak is – a bivalytehén szeszélyes természetének megfelelően – nagyon tág határok között mozog, a borjak gyarapodására egy átlagos normát felállítani nem lehet. Tehenek súlya 450 kg. körül mozog, de akadnak ennél lényegesen magasabb és alacsonyabb súlyúak is. A bikáké ennél kb. 100–150 kg-mal több.”
